Remeg a levegő a kert felett s a lusta csendben szinte
hallik, mint pirulnak a paradicsomok és pocakosodnak az uborkák. Szemérmetlen
tökök tárják buja sápadtságukat a napnak, amott paprikák guggolnak, testük
karmazsinja izzik. Rőt macska nyúlik el lustán a bodzafa alatt, fölötte káposztalepke
táncol. Zsálya és levendula nyújtózik az ég felé, mellettük kakukkfű dajkálja
rózsaszín virágját, s a kerti út mentén menta integet. A kerítés mellett részeg
dongók keringenek a szederbokrok fekete csipkéi között és kaporszagú csendben
fürdőznek a barackfák. Édes terhük alatt gerincük roppan, s amint szorgos kezek
megszedik gyümölcseiket, arany levük csordul a gömbölyű könyökök felé.
Aztán elkezdődik a misztérium. A gyümölcs levedli bársonyos
héját, alatta sikamlós a hús. Énekel. A hallgatag mag vonakodás nélkül hagyja
el édes búvóhelyét, ott álmodik benne jövendő fák gyümölcseinek zamatos
ígérete. Cukor gyöngyözi a gyümölcshúst majd a fakanál megkezdi rituális
táncát.
Körbe.
Körbe. Útjára indul a
varázslat. Halk bugyborékolás hallatszik, apró szisszenések váltakoznak kacagó
pöffenésekkel. Kicsiny arany vulkánok támadnak és lövellik mézes láváikat.
Szabadnapos angyalok könyökölnek a pulton s pufók lábukat lógatják. Várakoznak.
Lassan megadják magukat a formák és édes egységbe olvad
gyümölcs és cukor, engedelmesen követve a fakanál táncát.
Körbe.
Körbe.
Körbe. A nagy
átlényegülés megtörtént. Szélből, vízből, napból, földből isten csókja után
nektár született, meg ambrózia.
Szelíden dalol az aranyszín massza s most hirtelen megtelik
a konyha. Megannyi valaha élt lekvárfőző asszony árnya leng itt. Inas karok,
gömbölyded könyökök végtelen tánca forog, csak forog. Szédítő az illat.
Világ lekvárfőző asszonyai, egyesüljetek! Fullasszuk
lekvárba a világot, mert édességébe oly jó belehalni.