…aztán megint azon kapjuk magunkat, hogy nyár van. Újra nyár
van, és nekünk megint menni kell. Titkos erők mozgolódnak bennünk mélyen, ott
legbelül. Szervezkedünk és aggódunk, pakolunk és örülünk, s mint pattanni vágyó
parányi aranyrugó, úgy feszít az érzés: újra vár ránk tíz önfeledt, boldog nap,
az arany napok, ott, a Fekete Körös völgyében.
Egy reggel aztán elindulunk, s miután határ sem tartóztat
immár, Szalontát magunk mögött hagyva magukhoz ölelnek szilvafák alatt álmosan
guggoló apró falvak, Tulka, Tenkegörbed és Bélfenyér. Úgy eresztjük szélnek
mindennapi gondjainkat és civilizációs nyűgünket, mint foszladozó, ócska
fátylat. Tenkét alig elhagyva, megcsillan alattunk a Fekete Körös zöld háta, s
hátradőlünk elégedetten, jó a víz. Ez egyet jelent azzal, hogy sem a fürdést sem
a halászatot nem zavarja majd, esőtől zavaros, sárga vize.
Aztán szelíden felsejlenek a Béli hegyek, és az út jobb
oldalán feltűnik Sólyomkővár egykor volt templomának romja, a pálosok
hagyatéka.
Minden boldogítóan ismerős. Az újra üzembe helyezett kőbánya
az út bal oldalán nagy sebeket harap a hegybe, odébb a régi pionír tábor
színesre festett faházai villannak elő a fák alól.
Két oldalt dombok állnak őrt a nyárnak és a kis bakterház
sorompója szigorúan tiszteleg. Kitágul a tér, a tölgyekkel és fenyőkkel ékes
bozontos dombok hátrálnak, helyet adva a kis falunak, melynek neve Borz.
Megérkeztünk. Vagyunk egypáran, család és barátok, kiknek ez
a hely a világ közepe így nyáron, amikor összegyűlünk itt, immáron harmincöt
esztendeje.
A fehér por lepte házak lehunyt redőnyszemekkel szundikálnak.
A kis ortodox templom festett kerítésén kiintegetnek a rózsák, amint
elkanyarodunk a faluból a Körös felé.
Arany és zöld, néma táj, csak a libák fecsegnek önfeledten a
vízben, és egy kakukk köszönt egy vén diófán.
Szabadok vagyunk. Jólesik végig simogatni tekintetünkkel a
tájat, érzékelni, hogy semmi nem változott, csak a fák nőttek nagyobbra.
Jólesik lerúgni a cipőt és hagyni, hogy megfújjon a szél. Jólesik a nyelet házi
pálinka és ezután szinte gombamód nőnek ki a színes sátrak a földből.
És a víz! Sírni valóan ismerős, kedves, hűvös és tiszta.
Apró halak csipkedik bizalmasan a lábunk szárát és nagyobb testvéreik kísérnek
úszás közben.
A nap időközben átfordult és éppen készül átcsúszni a
szemközti hegy peremén.
Száraz ágakat gyűjtünk, ez is a folyó uszadék ajándéka.
Pillanatokon belül vidáman táncol a tűz s a sülő hús illata odacsalogatja a vén
kecskepásztor fekete kutyáját. Az öreg is előballag később, előkerül a pálinka,
örülünk egymásnak. Az élet titokzatos rúna vonalai borongnak tűzbe meredő
arcán. Az a sok stressz, az öli meg az embert, mondja, mint kinyilatkoztatást.
A tűz aranyszikrákat köp a csillagok felé. Megborzongunk,
mikor szél támad a víz felöl. Az erdőben róka kaffog, odébb vaddisznók tördelik
a gallyakat, és egy-egy éber kakas szava is ide hallik, mire nyugovóra térünk.
Mint kényeskedő szépasszony, kel ki reggeli ködpárájából a
folyó, és valahol egy mátyásmadár köszönti a napot.
És előttünk állnak boldogságos, végtelen nyári napok, az
arany napok, mikor nem történik semmi fontos. Csak nő a fű, mélyebbre vált a
fák zöldje és lassan ballag a nyár a hátunk megett.
És nevenincsek a napok, kelünk és fekszünk a magunk
ritmusában. Nincs óra, idő és rohanás, sem hírek, válság és benzin áremelés.
Csak látszólag végtelen nyári napok édes semmittevése. Csak fürdés, halászat,
nagy evések és ivások. Meg kirándulás.
Egyik nap éppen Bözsi nénit látogatjuk meg, aki nyaranta
fenn lakik a hegygerincen épült kis házában. Ahogy kiérünk a faluból,
elkanyarodunk a keskeny hegyi úton. A falu fölött könyöklő kis fennsíkon
girbe-gurba keresztek vigyázzák az alant alvók álmát. Mindig van friss vadvirág
csokor a sírokon.
A meredek hegyi úton találkozunk Flórika nénivel, aki
nyolcvanhárom esztendős és mindennap felhajtja ide a család három tehenét. Mert
itt a legízesebb a fű, mosolyog alma-arcocskája.
Még egy kaptató a tölgyerdőben és kiérünk a síkra, ott
sárgállik Bözsi néni házacskája. A fogadtatás szívélyes, mint mindig. Jól esik
a sült szalonna, a hagyma édesen harsan a fogunk alatt és a házikenyérnek is
csak itt van ilyen íze. Jól csúszik rá a karcos vörös.
Alattunk kényelmesen terül el a Belényesi- medence. A
messziből ide villan Belényes városának fényes templom tornya. Azok a híres
belényesi vásárok! Sosem hagyjuk ki, ha ott vagyunk.
A balkáni forgatagban sír a hegedű, sütik a friss, csípős
juhtúróval töltött lepényt és a fűszeres hús rudacskákat, a mititei-t. Az
asztalok roskadoznak a nyár bősége alatt. Villogó szemű cigánygyerek vájkálja a
dinnye édes húsát. Féktelenül ugrándoznak a csikók a kis móc szekerek után
kötve. Ezerráncú román mámikák kántálva tárgyalják a világ hívságait. Külön
sorban árulják a fazekasok hasas korsóikat, nincs két egyforma. Öreg pásztorok
remekbe faragott míves faeszközöket kínálnak. Faljuk a lepényt és a friss
őszibarack mézes leve kicsordul a szánkon.
Visszafelé elidőzünk Sólyomkőváron, felgyalogolunk az öreg
templom romjaihoz. Egykor a Nagyvárad
alól visszavonuló török sereg rombolta le. Csend van a magányos fennsíkon, csak
a kabócák fújják rendületlenül. S mi keresünk. Keressük a hajdani templom
egyszer volt falait, a még álló csupasz torony harangjának szavát s az egykor
voltakat, kik erre a harangszóra hajtottak fejet és dicsérték a Teremtőt itt, a
Fekete Körös völgyében.
S hogy semmi sem tart örökké? Igen, mert eljön az este,
mikor utoljára gyújtunk tüzet s a tücskök csak nekünk húzzák ilyen
szívszorongatóan. S csak miattunk kél a hűvös szél is, hogy megsimogassa tüzes
arcunkat.
Elmúlt ismét a nyár egy szelete. Vége az olyan nagyon várt
arany napoknak. Elfogyott ételünk, italunk s időnk is. Készen áll minden, a
sátrak helyén szomorúan szégyenkezik a kikopott fű, csomagjaink és
hálózsákjaink katonás rendben sorakoznak, s mi szoktatjuk lelkünket újra a
szigorú rendhez. Vége a szabadságnak. Az öreg pásztor elhozza búcsú-ajándékát,
zamatos kecskesajtot. Még egy utolsó fürdés a Körösben. Mosolyunk torz és
erőltetett.
Ahogy visszanézek, még látom, amint arany kezével búcsút int
a nyár.