Első említése: 1233 (Ecclesia de Zeer), mikor a király 1000 kősóban állapítja meg a monostor részesedését a beregi egyezmény alkalmával. Rendi hovatartozásáról korabeli írásos adatok nincsenek, múlt századi följegyzések szerint Benedek-rendi apátság volt. A szeged–budai (sáregyházi) út mentén,Szegedtől 27 km-re, Ópusztaszer (a volt Sövényháza) községtől délre fekszik. A település első említése: Anonymus Gesta Hungarorumában (Scerii), az Ond vezértől és fiától, Etétől származó Kalán nemzetség birtoka volt. A név finnugor eredetű. A sor, rend, rész, mód alapjelentésű szer szavunk a honfoglalás korában is a nemzetség, a kiterjedt család települését jelentette, a rajta levő hajlékokkal együtt. Anonymus a helyet – nyilván a szer szó jelentését még ismerve – jelentős honfoglalás-kori esemény színhelyévé tette meg. Eszerint a honfoglaló magyarok a Körtvélytóhoz érve, a Gyümölcsény erdőnél 34 napig maradtak, s Árpád és „nemesei” meghatározták az ország törvényeit. A helyet – ahol ez történt – Szernek nevezték el, mivel itt ejtették szerét az ország dolgainak. A kutatás nagyrészt egyetért abban, hogy Anonymus történetét sokkal inkább névmagyarázatnak, semmint hitelt érdemlő történeti adatnak tekinthetjük. Megoszlanak azonban a vélemények a terület korai birtoklását illetően. A kutatás egy része (Győrffy György) hitelt ad annak a közlésnek, hogy a honfoglaláskor Ond vezér és fia, Ete telepedett meg itt, akiktől a Bár–Kalán nemzetség származott, tehát birtoklásukat folyamatosnak tekintik. Mások (Karácsonyi János, Horváth Ferenc) azonban a nemzetség itteni birtoklását a 11. század végénél korábban nem tartják bizonyíthatónak. Vitatható az a nézet is (Trogmayer Ottó), mely szerint az a birtokterület, melyet Ond vezér, a nemzetség őse Anonymus leírásában Árpádtól kapott (a Körtvély tótól Alpárig és a Tiszától a Botva mocsárig) a Tiszától keletre keresendő, mely korábban Ajtony domíniumába tartozott. A Botva mocsarat (stagnum Botua) ugyanis Hell M. (Tabula geographica Ungariae veteris. 1772, 1801) óta Győrffy Györgyig (1977) a Duna Tisza-közére, Kiskőröstől ÉK-re helyezi a kutatás.A Kalán (Bár) nemzetség 11. század végi őse alapíthatta magánkegyúri templom és kolostorként, korábban épült templom falainak fölhasználásával. 1256-ban kegyura, Nána ispán vagyonát a monostorra hagyta. 1266-ban döntését megváltoztatva, minden vagyonát („az ő szeri monostora illetményén kívül”) a Margit-szigeti apácákra hagyományozta. Úgy látszik a nemzetség többi tagja ezt megakadályozta, mert az apácák soha sem jutottak a birtokokhoz. 1318-ban Károly Róbert is megfordult falai között, ahol oklevelet is adott ki. A monostor birtokai közül csak egy Cselén levő részt ismerünk (1266). Gazdasági tevékenységére mindössze egy közelben levő földrajzi név, a Barátok foka utal. 1329-ben Tiszai Pál perbe fogta Sándor fia Márkot és Csuka (Chuka) Jánost és Pált, mivel ezek Szermonostorát a Bor nemzetségbeli szeri Pósával megosztották, bár nem közeli vérrokonok. Az alperesek viszont azt tagadták, hogy Tiszai Pál a Bor-nemzetség tagja. Az országbírói vizsgálat igazolhatta Tiszai Pál származását, mert 1332-ben a monostorhoz tartozó javak kétharmad részét Szeri Pósa és említett rokonai, egyharmad részét pedig Tiszai Pál kapta. Mindvégig a Bár–Kalán nemzetség tagjai a templom kegyurai, oklevélben utoljára 1388-ban említik, ezt követően a szerzetesek ismeretlen okból, valószínűen elhagyták. 1407-ben a család kéri Csongrád megye nemeseit, igazolják, hogy a Tisza folyó jobb partja Tömörkénytől Körtvélyesig mindig is övék volt. 1471-ben kihal a család és Mátyás király annak utolsó, utód nélkül meghalt tagja, Szeri (Pósa) István birtokait Guti Országh Mihály nádor és Nádasdi Ongor János között osztotta föl. A templom 1526-ban, a település 1596-ban végképp elpusztult. Az utóbbi a 17. századtól Praedium Zer vagy Pusztaszerként szerepel.Régészeti föltárások: Göndöcs Benedek és Rómer Flóris (1882), Khuen-Hédervári Antal (1882), Török Aurél (1885), Csallány Gábor (1907), Bálint Alajos (1966), Trogmayer Ottó (1970–1976, 1973–76 között Horváth Ferenccel), Vályi Katalin (1980–napjainkig). Építéstörténete az 1970-ben megindult ásatások alapján rekonstruálható.1. periódus. A kelet–nyugati irányítású, patkó alakú szentélyzáródású templom téglalap alakú hajóval, nyugati bejárattal. Réti mészkő alapozású, fölmenő falai nagyméretű, téglatest alakú faragott kváderekből épültek. Méretei: 16×10 m, a falai 0,9–1 m vastagok. Döngölt agyagpadlója és valószínűen sík mennyezete lehetett. 2. periódus. Az első templom nyugati homlokfala elé emelt 5 m széles, 4 m hosszú torony, a temploméval egyező alapozású.3. periódus. A torony déli oldalához épített3×5 m-es belső méretű sekrestye.4. periódus, a) szakasz. Az első templom diadalíve és a torony nyugati falának vonala között – az északi és déli hosszanti falak belső oldala mellett – sűrűsödő, illetve két–két párhuzamos sorba rendeződő oszlophelyek. Az első templom nyugati zárófala mentén belül, ugyancsak két sorban egy keresztirányú oszloplyuk-sor, a torony nyugati alapfalába pedig két, bemélyedő oszlop helye figyelhető meg. Trogmayer Ottó fölvetette azt a lehetőséget, hogy ezek az oszlophelyek egy, az első templom pusztulása után emelt fatemplom nyomainak tarthatók. Tekintve, hogy az oszlophelyek két-két párhuzamos sorba rendeződve, pontosan követik a következő, 2. építési fázis templomhajójának az északi és déli hosszanti falainak a belső vonalát, azok alapozásába sohasem mélyednek bele, a keresztirányú sor pedig egészen pontosan a 4. periódus hajójának a közepére esik, ezért azok a 4. építési periódust jelentő újjáépítés állványzatának maradványai lehettek. Ezt erősíti az is, hogy a föltételezett fa szerkezetű templomhoz tartozó padlószintet nem lehetett kimutatni Ez nem írható teljesen a későbbi rablógödrök pusztításának a rovására, hiszen a cölöplyukak világos rendszere – sőt foltokban az első templom döngölt agyagpadlója is – mindezek mellett vitathatatlanul megmaradt.b) szakasz. Az első templomot – az első épület szentély- és hajófalainak fölhasználásával – nyugati irányban meghosszabbítják. Ez az épület torony nélküli, szélessége megegyezik az első temploméval, hossza 22 m-re nőtt. 5. periódus. A templom (az ún. Sankt Galleni típusú alaprajz) teljes átépítése, a hajó újabb nyugati irányú bővítésével. Hossza 31 m, szélessége az előző periódusok méretével egyező, tehát azok falait kétségtelenül fölhasználták. A hajó nyugati végéhez félkör alakú záródás járult, melynek méretei a szentély patkó alakú apszisával csaknem teljesen azonosak. A hajó északi és déli falaihoz mind a négy sarkon 4,5×3 m-es külső oldaltornyot emeltek (az északnyugati torony alapozását a legutolsó periódus szentély melletti tornya alapozásakor, és a későbbi rablógödrökkel, sírgödrökkel erősen szétdúlták, így pontos megfigyelésére nem volt lehetőség). A további három torony azonban alapfalakban (ÉNy-i és DNy-i torony) illetve a kiszedett alapfalak visszatemetett alapozási árka (DK-i torony) vonalában teljes bizonyossággal rögzíthetők voltak. A hajó nyugati harmadában 2,5 m átmérőjű kerek, tömör téglaalapozás – a templom tengelyétől kissé délre – talán ehhez a periódushoz tartozó keresztelőmedence alapozásának tartható. A templom padozata fehér mészkőtörmelékből készült terrazzo- burkolat volt, amely az előző periódus állványzatának oszlophelyeit fölülrétegezte. A templom bejáratára utaló egyértelmű nyomok nem kerültek elő, de minden valószínűség szerint a déli oldalon lehetett.6. periódus. Háromhajós, bazilikális elrendezésű templom, nyugati homlokzata az előző templom (ún. Sankt Galleni típus) nyugati apszisának vonalában húzódik. A szentély félköríves fala köpenyként körülöleli az előző templomok keleti apszisának falát. Alapozása réti mészkő, döngölt sárga agyagalapra rakva, falai téglából épültek. Padozata téglaalapozáson vörös márványlapokból (vörös mészkő) készült, a szerzetesi kórust a hosszháztól három lépcső és valószínűen vörös márványból készült rekesztő-rács választotta el. Az ásatások során freskótöredékek és ónkeretes üvegablakok darabjai is előkerültek. Máig sem sikerült megnyugtatóan tisztázni a tornyok helyzetét. Ebben a periódusban a nyugati oldalon nem föltételezhetünk tornyokat, mivel sem Rómer Flóris sem Trogmayer Ottó ásatási alaprajzán nincsenek olyan erős falalapozások, amik erre utalnának. (Nem lehetetlen, hogy ebbe az épülettömbbe – ugyanúgy, mint a korábbi apszis és főhajó falait – beépítették, megtartották a sanktgalleni típusú templom két keleti tornyát is. Ezek egyike érhette meg a múlt század elejét).A nyugati toronypár építésére csak a következő építési időszakban került sor. A 6. és 7. periódus azonban teljességgel nem választható szét (ugyanúgy, mint az 1–3 periódus), mivel azok nem sok idő elteltével, nyilvánvalóan egységes koncepció szerint épült épületegyüttest alkottak. A főhajó nyugati végén középen, a nyugati homlokzaton lévő bejárat fölött volt a kegyúri karzat. A két oldalhajót négy-négy, szögletes alapozású pillér választotta el a hosszháztól. Az épületet nagyméretű (36,5×21,5 cm) tetőcserepek födték. A mellékszentélyek e periódushoz tartozó záródása az 1970–76-os föltárás tanúsága szerint vitathatatlanul patkó alakú volt. (A délkeleti esetében a jól fönnmaradt alapfal, a szemben lévő oldalon a szentélyzáródás kiszedett alapfalának félkörös vonalából csupán föltételezhető.)A templom méretei: 34,5 m hosszú, az oldalszentélyeknél 23,5 m széles, a hajó szélessége19 m. A homlokfal magasságát az említett metszet alapján Trogmayer Ottó 16 m-re becsüli. 7. periódus. A nyugati homlokzat elé előcsarnokot építettek, ezzel az épület hossza 44,5 m-re nőtt. Az átrium nyugati kapujában két oldalt 3–3 kora-gótikus portál-figuraként a béllet lépcsőzetes bemélyedéseiben álltak azok, a francia gótika 12. század második felének előzményeire visszavezethető oszlopszobrok, melyeket 1241 után a kolostor kerengőjének északi alapfalaiba építettek be. Trogmayer Ottó szerint Pál apostol életének állomásait jelenítik meg. Marosi Ernő föltételezi, hogy az oszlopszobrok az előző periódus kerengő-folyosójának oszlopaihoz tartozhattak és ótestamentumi figurákat ábrázoltak.Az előcsarnok két oldalának szögletes, támpillérekkel együtt épült falai az egész épületkomplexum legerősebb alapozására épültek. Ezért nagy valószínűséggel kell föltételezni, hogy a 7. építési periódusban az előcsarnok két oldalán állt a nyugati toronypár. Ezt erősíti Vályi Katalin megfigyelése is, mely szerint a 13. sz. elején a gazdasági udvar területén két harangot öntöttek. A föltárt öntőgödörből előkerült öntőminta alapján rekonstruálható volt az egyik harang formája is, ami ugyancsak megerősítette a fönti korhatározást.8. periódus az 1241-es pusztulás utáni újjáépítés. Az átriumot a tornyokkal együtt lebontották, újra a 6. periódus alaprajza szerint épült vissza a templom. 1732-ben ennek az utolsó templomnak a romjait írta le Bél Mátyás: „Az itt lévő régi nagy mezőváros, vagy falu jelentőségét bizonyítja ma is látható templomának szerkezete és terjedelme. Ez ugyanis teljes egészében négyszögletes terméskőből és égetett téglából épült, és olyan tágas, hogy nagy embertömeg befogadására alkalmas.” Ezt támasztják alá az 1832-től fönnmaradt, hitelesnek tartható ábrázolások is. A vegyes építési technikára Rómertől is egyértelmű följegyzés maradt fönn az északi falmaradvány leírásából: „...a mostani talajtól 1 1/4 méternyi magasságban mintegy 12 sornyi négyszögű kő fut a falon végig, a falnak mintegy külső bélletéül, befelé mind téglarakás van”. Az 1882-es Rómer–Göndöcs-féle ásatásról készült templomalaprajz nagyon sok értékes adatot nyújt a templom végső pusztulása előtti, legutolsó állapotáról. Ugyanis az ásatás a legmagasabban előkerülő, egykor föld fölötti részletek, és a még nem kiszedett alapozások mélységében többnyire megállt. Ennek köszönhetően pontos képet kapunk a fő- és oldalhajókat elválasztó pillérek lábazatainak helyéről és alakjáról, az oltárhoz vezető négy lépcsőfokról és a tégla-alapozású, nagyméretű vörös mészkőlapokkal borított padozatról. A korábbi építési periódusok alapfalai ezen a fölmérésen még egyáltalán nem jelentkeznek (kivéve az előcsarnok, a délnyugati torony alapozásának egy kis részét, amit a tatárjárás után ugyancsak lebontottak és alapozását is mélyen kiszedték). Ami rendkívül figyelmet érdemlő ezen az alaprajzon, az a mellékszentélyek egyenes záródása. Bár a korabeli ásatás és a fölmérés hitelességét ma már nem lehet minden ponton ellenőrizni, az 1970–1975-ös ásatás során éppen az északkeleti mellékapszis kiszedett, – csupán a kiszedési árkok foltjaiként jelentkező – alapfalainak érvénytelen értelmezése a körülötte levő rendkívül erős bolygatások miatt komoly nehézséget jelentett. Rómerék alaprajza szerint nem lehetetlen, hogy az utolsó periódusban az oldalszentélyeket (vagy legalábbis az északkeletiét) egyenes záródásúvá alakították. Ekkor ugyanis a monostor nagy részét és az előcsarnokot sem építették már újjá. A délkeleti oldalszentély esetében az 1970–76-os ásatás alapján tisztázódott, hogy a 6. periódusban egyenes záródásról szó sem lehetett. E mellékszentély alapfalai ugyanis mélyebben voltak a Rómerék által elért szintnél, így ez esetben az egyenes záródást legfeljebb csak a tatárjárás utáni szerényebb, egyszerűbb formában történt újjáépítés eredményének tekinthetjük. A Rómerék által föltárt alapfalakat azonban a későbbiek során az akkori föltárás mélységéig a környékbeli lakosság kibányászta. Nehezebb megítélni ugyanezt az északkeleti oldalszentély esetében, itt ugyanis egy egyenes záródás kőalapozása is egyértelműen megfigyelhető volt. Pontos rétegtani helyzetét – az említett nagyos erős bolygatások miatt – itt nem lehetett eldönteni. Ebből kiindulva a félköríves záródású, fölötte lévő (?) oldalszentélynél talán korábban épített, föltehetően a 2. periódushoz északról csatlakozó sekrestye alapozásának föltételezése ugyanilyen bizonytalanságokat rejt.További nehézséget jelent, hogy e helyen egy szentély melletti torony létezésére utaló nyomok is megfigyelhetők voltak. Ezt a gyanút erősíti egy 1550-ben kelt levélben a leveldi (városlőd?) prior egykorú tudósítása: „Aiunt thurcam citra Zegedium circiter ad tria miliaria de diruto quondam Monasterio duas turres habenti unam arcem construxere cui (sic!) nomen est Zewr...” (Azt mondják, a török a Szegedtől mintegy három mérföldre lévő egykor híres kéttornyú monostor romjaiból egy várat épített, melynek neve Ször). Mivel a prior leírása semmiképp sem vonatkozhat az 1241-előtti állapotokra, tehát a templomnak a 8. periódusban is két tornya volt. 1823-ban Katona József tudósításából tudjuk, hogy a 19. század elején még „jó ideig állott izmos tornyával, ... de mivel abba Zsiványok és útonállók fészkelték magokat ... az emberi bátorságra ügyelés a tornyot lerántotta”. Ezek szerint ekkorra már csak – legalábbis a fölszínes szemlélő számára szembeötlő – egyetlen torony létezett. Hornyik szerint egy 1788-ból származó térkép a monostor kicsinyített rajza szerint az egyik (később „lerántott”) torony „a szentély fölött, a templom benső végén állott légyen”. Ugyanezt a lehetőséget Győrffy György is fölvetette. Ebből kiindulva Trogmayer Ottó az északkeleti szentély vaskos alapozása miatt egy, az aracsihoz hasonló torony vagy toronypár létezését is lehetségesnek tartotta. Ezt erősíti a romok első, 1832-ből származó hiteles ábrázolása is (Gr. Pallavicini E. festménye), melyen toronynak nyomát sem találjuk a nyugati oldalon.A templomok építési ideje és a kolostor periódusai:Az 1. templom (1–3. építési periódus) építési ideje teljes bizonyossággal nem állapítható meg. A 11. század első felében, legkésőbb a század közepén (terminus ante quem) már biztosan állt az 5. periódus – az ún. Sankt Gallen-i típusú templom – 11. század végére tehető építése, valamint az ezt megelőző két alkalommal történt bővítés (2–3. periódus) és egy átépítés (4. periódus). Az építés terminus post quem-jét a közelben föltárt „honfoglalás-kori” temetkezések ideje jelenti, aminek fölső határa Vályi Katalin szerint a 10. század vége, de a 11. század első harmada is lehetett.A 2. templom (4-b periódus) építése az első és a harmadik templom korhatározására vonatkozó adatok alapján a 11. század harmadik negyedére tehető. Az első négy építési periódushoz (1–2. templom) már talán tartozott kisebb melléképület (kolostor?) is. Erre azonban csak néhány nehezen értelmezhető faltöredék utal. A későbbi kolostor nyugati szárnya és az ugyancsak későbbi gazdasági épületegyüttes helyén ebben az időben még a település házai, gazdasági létesítményei álltak.A 3. templom az ún. Sankt Gallen-i típusú templom (5. építési periódus). A valószínűen ehhez az építményhez tartozó sírok egyikében I. (Szent) László pénze fordult elő, a 11. század végére tehető építése így nagyon valószínű.Az első három templom egyikét díszíthette a legkorábbi, palmettás-állatfejes faragványtöredék-csoport, amit a művészettörténeti stíluselemzés az ún. pécsi körhöz köt. Ennek megfelel itteni helyzetük is, hiszen a „pécsi műhely” tevékenységének kezdete a 11. századba nyúlik vissza. Azonban a 12. sz. negyedik negyedére történő korhatározásának (Marosi E.) ellentmond az a rétegtani megfigyelés, mely szerint a faragvány másodlagos helyzetben, mélyen a 6. periódus pillér-alapozásából került elő. A hasonló faragványok további – nem szórványleletként – előkerült darabjai ugyanilyen rétegtani helyzetben feküdtek (a keleti kolostorszárny egyik kőből épült válaszfala). Kicsi a valószínűsége annak, hogy a tatárjárást követő – egyébként csak az előcsarnok nélküli templom és a keleti kolostorszárny legszükségesebb helyreállítására korlátozódó munkák során újraalapozták volna a templom pilléreit. Az ásatás során tett rétegtani megfigyelések és a művészettörténeti korhatározás így mintegy száz évvel ellentmondanak egymásnak. Ugyancsak a korai templomok időszakához tartozhatott a Rómer-féle ásatáson előkerült egyik palmettás, fölül tojás vagy fogsoros díszítésű töredék is. A templom körül föltárt 961 sírból mintegy tucatnyit lehet csak megbízhatóan az első, „prebazilikális” időszakhoz kötni (természetesen nem számítva az ide tartozott, de melléklet nélküli sírokat). Ezek mellékletei arany és ezüst S-végű hajkarikák és fonott gyűrűk voltak. A 320-as számú sírban egy elefántcsont markolatú, ún. Tau-alakú pásztorbottal eltemetett egyházi személy (apát?) feküdt. Egyelőre nem dönthető el teljes bizonyossággal, hogy a régészeti leletek közt ritka attribútum tulajdonosa a görög vagy a latin egyház kötelékében tartozott-e. Trogmayer Ottó az első két templomot bizonyos jegyek alapján – joggal – még bizánci rítusú, a harmadik templomot már bencés alapításúnak tartja. Talán már ekkor megindult a 80×70 m nagyságú (gazdasági?) udvar kialakítása a templomtól mintegy 20-25 méterrel délre levő területen.A 4. templom a 6. építési periódus, valamint a 7. periódust jelentő előcsarnok. Az előcsarnok nélküli háromhajós templom még a 12. század végén, minden bizonnyal Kalán pécsi püspök (1181–1183-ban III. Béla kancelláriájának tagja, majd Horvátország és Dalmácia helytartója) az esztergomi érseki cím egyik aspiránsa (1186–1218) idején épült, s még ugyanő vagy II. András udvarispánja, Szeri Pósa építtette hozzá az oszlopszobrokkal díszített nyugati bejáratú előcsarnokot. Az előkerült faragványok nagy része ehhez a templomhoz tartozik. Marosi Ernő szerint még a 6. periódushoz tartoztak az általa a 12. század utolsó évtizedeire keltezett, palmettás-indás dekoratív fülkebéllet-ívtöredékek is.E templomhoz tartozott a keleti és nyugati kolostorszárny. A keleti szárny négy helyiségből áll, a templom melletti helyiség közepén lévő vaskos pilléralapozás ismeretében itt emeletes épületrészt lehet föltételezni. Ez a szárny Trogmayer Ottó szerint a káptalanterem (vagy sekrestye) és a dormitorium helyiségeit foglalta magába (18×8 m), alapozása döngölt agyagból, falai téglából készültek.A nyugati szárny (24×9 m) alapozása ugyancsak döngölt réti agyag, falai téglából „halszálka” technikával (opus spicatum) épültek. Egészen biztosan az előcsarnok fölépülése előtt készült, azaz a 6. építési periódussal egy időben. A templom felőli téglalap alakú helyiség volt Trogmayer Ottó szerint a refektorium, a déli négyzetes helyiség a konyha, aminek jól megfigyelhető padlószintjében a berendezésre utaló, rendszerben elhelyezkedő cölöplyukakat lehetett észlelni.Az udvar északi, keleti (és talán a déli) oldalán kőalapozású kerengőfolyosó húzódott.Ekkor, még a 6. építési periódusban, a 12. század végére épült ki a monostortól délre az U-alakú épületszárnyakkal körülvett, zárt tér, melyet a déli oldalon, ahol a főbejárata is volt, kőfal zárt le. Az udvar közepén volt a monostor nagyméretű kváderekkel kifalazott, 9 méter mély kútja. Az épületegyüttes északi szárnya közepén egy 22×9 m-es épület került elő. Kváderfalazású pincéje, s az épület pusztulásakor bezuhant gerendák jól megfigyelt szerkezete alapján emeletes, kőépítmény lehetett. Az épületet a pince közepén két nagyméretű pillér tartotta. Bejárata déli oldalon volt. A téglalap alakú épület keleti és nyugati végéhez utólag két pince nélküli szárnyat építettek: a nyugati 9×4,5 m, a keleti 14×8 m. Ez a templom és kolostor a „gazdasági udvart” körülvevő épületekkel együtt 1241-ben elpusztult.Az 5. templom a 8. építési periódus. A tatárjárás után – úgy tűnik – nagyon gyorsan újjáépítik (valószínűen Pósa fia II. Nána, aki 1248–1266-ban a pécsi káptalan világi tagja), hiszen 1248-ban már újra említik. A kolostorból – az északi és keleti kerengőfolyosóval – csak a keleti szárny épült föl. Ennek, valamint a sekrestye középpillérének alapozásába építették be a pusztulás során összetört oszlopszobrok darabjait. Az előcsarnok nem épült újjá, alapfalai fölött ugyanis pénzekkel datált, 13. század második feléből származó sírok kerültek elő.Nem épült föl többé a kolostor nyugati szárnya sem. Ekkor bontották le a kolostortól délre levő gazdasági udvart körülvevő épületcsoport romjait is. A megmaradt, s jóval kisebb méretekben újjáépített épületcsoportot mély sáncárokkal erődítették körül, melynek belső partján vaskos kerítőfalat emeltek. A sáncárokkal elpusztították az U alakú épületszárny északi épülete alatti pince megmaradt részét is. A korábbi gazdasági udvar területét a kialakuló mezőváros házai foglalják el a 14. század folyamán.Szermonostor építéstörténetét összefoglalva megállapíthatjuk, hogy 8 építési periódusban, 3 fő alaptípusú épületegyüttes bővítésével és visszaépítésével kialakított 5 templom (5 meghatározott időszakban egymástól eltérő alaprajzi elrendezés) létét lehet kimutatni. A három utolsó templomhoz az ezekkel nem mindig szinkronban, valószínűen folyamatosan alakult, 2 eltérő alaprajzú kolostor épületcsoportjai tartoztak.A monostort az 1526 őszén itt átvonuló török seregek felégetik, majd török erőddé alakítják.Az egyes építési periódusok pontosabb korhatározása várható a monostor föltárása során talált kőfaragványok teljes körű, részletes művészettörténeti kiértékeléséből, anyagvizsgálatából, valamint a monostorhoz tartozó temető rendszerének részletes elemzéséből nyerhető újabb adatok egybevetéséből.Patrónusa: Fuxhoffer–Czinár szerint „Ad Abbatiam B. Mariae V. de Zeer”, (azaz a Boldogságos Szűz Mária), több ünnepnapja közül szeptember 12. Mária nevenapja (festum nominis Beatae Mariae Virginis), helyi ünnepként csak az újkorban bukkan fel. Bálint Sándor Szermonostort (hivatkozás nélkül) a Nagyboldogasszonynak szentelt bencés monostorok között sorolja föl (ünnepnapja: augusztus 15., Mária mennybemenetelének, egyben az ország Mária oltalmába ajánlásának, hazánkban a 11. sz. elején már adatolt ünnepe). Szeptember 8.(Kisasszony, Kisboldogasszony, azaz Szűz Mária születésének emléknapja ugyancsak a 11. században számon tartott ünnepünk. Ha a szeptember első vasárnapi ún. „szoboribúcsú” egyáltalán tartalmaz középkori hagyományt, a monostortemplom búcsúnapja eszerint is az utóbbi lehetett.
Részlet a Csongrád megye építészeti emlékei c. könyvből